Bill az ágyán ülve nézett a semmibe. Csakis saját magát okolta a történtek miatt. Mindenről ő tehet!
- Mit keresel itt tudtommal ez egy férfi zárta?!- szólította meg egy nagydarab kopasz tetovált férfi akivel össze volt zárva. Bill nem is mert belegondolni, hogy mért zárták a férfit négy fal közé.
Az énekes szíve erősen megdobbant. Csak azon aggódott nehogy megverje vagy akármi.
- Hogy én?- kérdezte Bill rekedtes hangon remélve, hogy nem hozzá beszélt.
- Jaj már tudom ki vagy! Annak az együttesnek az énekese, akiről még mindig nem tudják megállapítani, hogy fiú vagy lány- nevetett gúnyosan ami Billnek nagyon rosszul esett és szívesen behúzott volna a kopasz pasinak aki leült az énekes ágyára.
- Ha nem vetted volna észre fiú vagyok az már egyéni szoc. probléma ha a kettő között nem tudsz különbséget tenni- mondta Bill felbátorodva.
- Mit mekegsz kis buzi?- kérdezte fenyegetően a férfi.
- Foglalkozz inkább a saját dolgoddal és hagyj engem békén- mondta Bill.
- Te akartad- mondta a kopasz és felállt az ágyról.
Tett pár lépést az ágytól, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult és egy hatalmas pofont kevert le Billnek.
A fekete hajú csak egy hatalmas csattanást hallott és iszonyat fájdalmat érzett a bal oldali arcán.
- Ha tudnád mióta várok arra, hogy agyon verjelek- mondta a férfi és neki esett Billnek aki a fájdalomtól égett arcát fogta.
A kopasz teljes erejéből ütni kezdte Bill vékony testét. Az énekes kézzel- lábbal kapálózott és próbálta kivédeni az erős ütéseket amik érték a teste minden részét.
- Hej! Hej!- kiabált egy őr a rácsok mögül, majd kinyitotta az ajtót és egy társával szétszedte a két embert.
- Kikezdett velem- mondta Bill támadója.
- Nem igaz… ő esett nekem- mondta Bill remegve és közben a vérző száját törölgette.
- Külön zárkát kapnak- mondta az őr és a támadót elvezették.
Billnek miután leápolta a száját a börtön orvos tovább ült magányosan az ágyán.
Szabadulni akart, de most rögtön. Minden olyan más volt. Büdös volt, piszok volt és egyedül volt.
Semmire sem vágyott jobban, mint az otthonára.

Mindennapunk unalmasan telt Bill nélkül. Hiányzott nekünk, de nagyon.
Mindennap meglátogattuk, de kevés volt, azaz idő, amit vele töltöttünk.

- Én ezt nem bírom tovább- siránkozott Bill mikor bent voltam nála.
- Holnap már otthon aludhatsz- nyugtattam és megfogtam a kezét.
- Tudom, de olyan nehéz. Undorodom mindentől, és honvágyam van.
- Nekünk is hiányzol már.
- A médiával, hogy bírtok?
- Olyanok akár a piócák, de bírjuk.
- Zoey vele mi van? Mióta bent vagyok egyszer sem jött be.
- Elutazott.
- Mi? Na, de hova?- kérdezte Bill a szemében, pedig ijedség csillant fel.
- Olaszországba.
- De minek?
- Egy kis nyugalmat akart.
- És… mikor jön vissza?
- Azt mondta, miután kiengednek otthon lesz- hazudtam csak ,hogy nyugodt legyen.
- Mindenkit csak elüldözök magam mellől.
- Ugyan dehogy. Ne beszélj hülyeségeket.
- De ez nem hülyeség.
- Haza fog jönni ne aggódj- mondtam.
- Lejárt az idő –szólt közbe az őr.
- Nem akarom őt is elveszíteni- állt fel az asztaltól.
- Nem fogod- mondtam mire Bill visszapillantott rám, majd eltűnt.

- Bele sem merek gondolni holnap mi lesz ha Billt kiengedik- szólalt meg Tom az ágyban.
- Fotósok és újságírók hada fogja szegény Billt lerohanni- mondtam és közben betakaróztam, majd a rasztáshoz bújtam ő pedig átkarolt és a hasamat kezdte simogatni.
- Már csak három hónapot kell várni rájuk- mosolygott Tom.
- Igen- fordultam a hátamra és közben a szüléssel kapcsolatos félelmeim jöttek elő.
- Én félek- néztem Tomra.
- De nem kell. Én ott leszek melletted- mondta és megsimította az arcomat.
Csendben feküdtünk az ágyban és közbe Tom fejét simogattam, ami a mellkasom pihent, majd lassan álomba merültem.